Tisztakosz Alfréd ült a tükör előtt és borotválkozott. Ezt a tényt konstatálva a mindig fülig érő szájú Tökig Imre kezében megállt az ütő. A baseball ütő, amellyel néhány határozott mozdulattal szerette volna Alfréd énképét helyes vágányra terelni.
Tisztakosz mit sem sejtve erről az éppen bimbózó elhatározásáról, egy körülbelül ötven centis reggelizőbicskát mártogatott egy bögre viszkibe, ugyanis most sem kívánt szakítani azzal a csaknem negyven éves hagyománnyal, amely alapján bőrét víz, egy rejtélyes betegségre hivatkozva, nem érheti. Miközben hátravetette fejét, ami jelen állapotában tökéletesen alkalmas volt arra, hogy egy gyengébb idegrendszerű ember kapcsolatát a valósággal megszakítsa, és az őrületnek hívott megváltásba kergesse azt… Hoppá, ez a fonal kicsúszott a kezemből, tehát vissza a kályhához!
Szóval hátravetette szigetszerűen hosszú, büdös, ősz hajszálakkal borított fejét, és észrevette a mögötte állót.
- Áááááá! Hello kis Tökig! Tedd csak le az ütőt a sarokba! Nem kellett volna. Nem tudod, a három festő a szobában végzett már? Janek Úr, aki mindig kavar, nagyon nyugtalan. Ezeknek Afrikában kellene dolgozni, a rézangyalát neki! Ott talán elég türelmesek az emberek, hogy kivárják, amíg végeznek. Janek Úr holnap érkezik a ˝Mi a fene van veled te Wagner˝ nevű óceánjárón, ahol jelenleg a makaó nevű kártyajátékba temetkezett valami orosz milliomossal. Bróken Iván, vagy mifene. És üzent. A tizennégy lapátos kishajóval hozta a hírt Druzics, a hosszú… tudod, a hétfogú.
- No de Freddy bátyám! Maga is ollyan ám, mint a Janek, aki állandójan kavargya. Akkó minek híttuk meg estére az állatok királyát, mek a többi léggionáriustat szórakkozni? Hónap gyühetnek újra a föstők, hoty renovájják a háztat ezek utána. Na!- Tökig ég felé tárta szavai közben a kezét, mintha bármely égi lakónak lenne elég hatalma Alfrédot megzabolázni.
- Ejjj! A zőrmester! Az Oroszlán! Erről megfeledkeztem!
Tisztakosz hirtelen kézmozdulattal eltávolított még egynéhány pamacsot az arcáról, így is maradt elég, bicskáját a nadrágjába törölte, majd rövid, nagyon rövid gondolkodás után felhajtotta a bögre viszkit. A belső fertőtlenítés érdekében! A rátörő heveny fuldoklás, amely a torkán akadt hosszabb szálaknak volt köszönhető, kis híján a földre döntötte, de nem azért járta Ő be a világ tengereit dacolva az elemekkel, hogy pont most hagyja magát legyűrni. Nyelt egy nagyot, megrázta magát pár zsíros, mocskos viszkicseppet szórva szerteszét, és erősen megvetette a lábát, akárcsak hat éve a Horn-fok környékén, amikor hajóját toronymagas hullámok ostromolták. Most is ugyanaz a halált megvető bátorság csillant meg a szemében, miközben bicskáját hanyagul az övébe tűzte… volna, de elfelejtette összecsukni, így csaknem férfiasságába került ez a meggondolatlanság. Ez egy kissé megtörte a fényt a szemében.
- Hogy az a rozsdamarta vasmacskáját nékie. Csaknem leszúrtam a tökömet!
- Naty dollog! Útysenem hasznájja. Csak eccer. A Naccsöcsű Micive. Aki azóta is aztat híreszteli, hoty magának az ereiben is viszki follyik. Meg a… szóval ott is. Hehe. Arra az ety alkalomra meg minek? Útyhoty csak szúrgya! Próbákozzon még eccer.
- Kis Tökig!- horkant fel Alfréd a legrémisztőbb hangon, amit valaha is ember kiadhatott magából, bár egyesek szerint erősen vitatható, hogy Tisztakosz az élővilág ezen részébe sorolható-e.- Te játszol! Az életeddel! Aki utoljára szájára vette a szerszámomat, az megfulladt. Egy hajókötél által. De téged szeretlek. Te választhatsz más halált is!
- Ne bomojjon má bátyám! Nem érünk mos rá jáccadozni! Pedig viccességbő megcirógatnám azt a fából faragott fejit ezze az ütővel. De térgyünk a konkrétra! Mi légyen?
A kapitány karvalyszerűen hosszú körmeivel megvakarta sapkája alatt a fejét. Erősen összeráncolta homlokát, amitől még a falon sétálgató legyek is összerezzentek, de semmi. Még egy parányi fényesség sem kezdett el pislákolni odabent. Ekkor nagy hévvel földhöz vágta viharvert tökfödőjét, hátha az segít. Hát segített… át, három, a padlón élelem maradék után kutató legyet az örökké sima tengerek világába.
- Azt a monszunverte féleszű mindenségemet! Hát jusson már…
- Akkor három? – kérdezte a kopaszodó, viseltes orrú úr, miközben letette a kockás abroszú asztal sarkára az apró betűkkel teleírt szalvétákat.
- Igen művész Úr! Ahogy szoktuk. Ma is egy kávé és két briós volt. – válaszolta a pincér, miközben kis mosollyal, de annál nagyobb gondossággal összehajtogatta fecni-fizetségét és eltette a zsebébe.- Viszontlátásra. Akkor holnap. Ezt még este elolvasom.
