A tizennégyharácsos autó

Menő Janó ült a széf előtt és…
- Huszonnyolcmillióhúsz, huszonnyolcmilliónegyven, huszonynyolcmil…
Ebben a pillanatban felcsengett a „Köcsög a főnököm” fülbe mászó dallama. Menő Janó, akinek valaha volt becsületes neve is, János, de azt az idő és a tárgyalások viharai erősen megkoptatták, összerezzent. Fura látvány volt, ahogy a csaknem két métereses, proteinen nevelkedett, kopasz tarkójú behemót enyhe remegésbe kezd. Valahogy a főnök hívása mindig ezt váltotta ki belőle, pedig a háta mögött a főnököt, igaz csak suttogva, de seggdugaszként is emlegették. Vagyis nem szállfa termete okán vált híressé. Viszont volt egy kellemetlen szokása, hibázó embereinek a legérzékenyebb pontját szokta beköttetni az elektromos hálózatba. Janó akaratlanul is ágyékához kapott, aminek hatására a számolgatott pénzköteg kisebb felhőben a gravitáció törvényének engedve elkezdett lassú szálldosással szerte-széjjel terülni a szobában. Az utolsó bankjegy ereszkedett gyönyörű sikló manőverrel a földre, miközben Ő még elnyomta a fogai között gyorsan a „Bassza meg, kezdhetem elölről!” káromkodást, de már nyomta is mobilján a zöld gombot.
- Ja… - ilyenkor igyekezett röviden beszélni, hogy a főnök ne hallja hangjában a remegést.
- Te vagy az, te vadmarha? Elnyomtad már a verdát, vazze?
- Fönök. Ne izéjen má’. Egy 1985-ös Skoda Cabriot akar velem új verdaként eladatni? Idáig tizenháromszor hozták vissza. Én már félek is tőle. Szerencsétlen szám az! Ráadásul lassan megtelik a kiserdő… Értiiiiii?
- Te címeres ökör. Mindenre én taníccsalak? Add el egy vaknak! Annak mindegy.
- Főnök. Nyolc milláért egy vaknak?
- Te idióta. Engedj belőle egy százast! Neked egy csöpp ész sem lötyög abban a kopasz fejedben, vazze? Ne akard, hogy holnap meglátogassalak. Irány a Vakok Intézete. Csípj meg egy nálad is hülyébb vakot. Nem lesz egyszerű, de megcsinálod… ha nem akarod felvillanyozni a golyóidat.
- Főnöööööök. Ne izéjjen má’.
- Te nagyon csökkent képességű. Tudsz te mást is mondani, mint hogy főnökneizéjjenmá? Holnap felugrok a léért! Nyomd el a verdát még ma, ha jót akarsz!

- Gyere csak ide apukám! Na kapálózzá a lábaiddal, mer’ beleállítom a hátadba. Hé te! Ha még egyszer fejbe vágsz ezzel a fehér bottal kitépem a szívedet, és lenyomom a torkodon. Világos vagyok? Van nálad nyolc milla? Lenne egy alkalmi vételem neked. Sport verda! Te leszel az istenkirály csávó, ebbe apám akkorát feszíthetsz… minden csaj dob majd egy hátast! Vágod öreg? Na hol a lé?
- Nem tudok vezetni, vak vagyok. – lihegte ki az utolsó szuszt felhasználva a szerencsétlen áldozat a Vakok Intézete előtti hűs fasor árnyékában kalimpálva a lábaival.
- Ne dumájjá! Kérdeztem én, hogy tudol a vezetni?- Janó, már szinte ordított. – Mindig a kifogások!!! Nehogy aztat higgyed má’, hogy beveszem ezt a dumát. Virítsd a lóvét!
- Nincs pénzem! Még a botomat is lízingelem. Nem tenne le? Rögtön megfulladok.
- Mit csinálsz te a mivel? Menyi lóvéd van?
A vékonydongájú fiatalember elkezdett turkálni a zsebeiben, és elővarázsolt egy viseltes ezrest.
- Ez az össz. Hónap végéig.
Nagyot nyekkent a földön.
- Vazze, még csak nyolcadika van!
- Tudom.
- Nesze itt egy tízes, de kotróggyá, mer’ szétszedlek!

Bent az épületben teljesen megrekedt a levegő. Már túl voltak minden beszámolón. Az eddigi hat áldozat véres orrát, felhorzsolt kezét, sajgó csuklóját dörzsölgette.
- Most mi legyen? Szerintem egy pár napig kihúzhatjuk idebenn. Láttam még megmaradt néhány száraz szendvics a tegnapi klubdélutánról. Vizünk meg ugye van. Kibírjuk!
- Telefon?- szólalt meg egy vékonyka hang hátulról.
- Hol?- sikított fel az előbbi szónok.
- Én is azt kérdezem- hallatszott hátulról a cincogás.
- Jaaaaaaaa. Az irodák ilyenkor be vannak zárva. Mégiscsak vasárnap van. A portás meg elszaladt, könnyű neki. Ő lát. De azért előtte gondosan bezárta a portát.
- És mi lenne, ha….- avatkozott a társalgásba a vékonydongájú fiatalember, aki elsőre került kapcsolatba Janóval.
- Haaaaaa?
- Ha mégis megvennénk?
- Mit?
- Hát a verdát.
- Minek?
- Mittudomén. Például levágatjuk a tetejét, és kerti kiülővé alakítjuk. Mit szóltok hozzá?
- Ki hallott már ekkora marhaságot?- ordította kikelve magából egy amúgy is egészségtelenül vörös fejű úr.
- Akkor menjen ki, beszéljen ezzel a hústoronnyal.
- Izé. Bőrkárpitos? Mert akkor nem is rossz ötlet.- visszakozott a hirtelen elsápadó, vagyis inkább elrózsaszínesedő, az előbb még vehemensen hadonászó hozzászóló.
- Aaaaaaz, aaaaaaz. Összedobjuk?
A viseltes állapotú tanácskozók csatlakoztak először az indítványhoz. Egy idősebb úr levette a kalapját, és elkezdték gyűjteni a hozzájárulásokat. Utána számláló bizottságot alakítottak, hogy közösen összesíthessék az eredményt. Akik kimaradtak a feladatból izgatottan tördelték egymás kezét, hiába no, Janó jó tanítómester volt.
- Rossz hírem van - rebegte a kör közepén álló, lassan vezéralakká váló gizda fiatalember.- Tizennyolcezer. Meg egy régi Vosztok óra. És egy protézis. – ezt már minden félelme ellenére szinte hahotázva mondta.
- Én nem tudtam mást adni. Csak a kalapot a gyűjtéshez, meg ezt. Még alig használtam. Szerintem megér vagy tízezret.
- Jól van Pista bácsi. Vegye csak vissza. Erre nem lesz szükség.
A rövid derültség után újra síri csend telepedett az aulára. Még a sarokban álló jukka levelei is sokkal mélyebbre hajoltak, a könnyező pálma pedig egy egész temetési menetet lekörözött volna fájdalmával.
A vörös fejű Úr, aki már sikeresen felfedezte a szendvicstartalékot csendesen őrölte a fogai között a morzsákat, de a szája sarkáról a padlóra potyogó darabkák nesze is szinte dübörgésnek tűnt. Miután többen hangos giga táncoltatással jelezték, hogy szívesen részt vennének tevékenységében, benne pedig beindultak a gyerekkori önzés és a felnőttkori túlélési vágy egymást erősítő késztetései sűrű fejcsóválással vonult ki a teremből, mintha most jutott volna eszébe valami fontos tenni való.
- Ide azt az órát - törte meg a csendet a csontkollekció, azzal ki is kapta egyből a mellette álló kezéből, aki tétován forgatta percek óta.
Elővett egy mini bicskát a zsezséből, majd ügyetlen mozdulatokkal valamit karcolt az óra hátlapjára. Ujjaival végigsimította művét, majd megindult a kijárat felé. Ettől Pista bácsi heveny csuklásba kezdett, majd két sorozat között csendesen felnyögött.
- Hova mész? Nem kellene elbúcsúznunk? Hátha….
- Ne aggódjon Pista bátyám. Megoldom. – próbálta lazán, sőt talán nyeglén átdobni a szavakat a válla felett, de azért az utolsó szó mintha kicsit megbicsaklott volna.

- Na mi a pálya te nagyon hülye. Megvan a zsé?
- Főnök! Üjjön le… nehogy eldobja magát. Elpasszoltam a verdát. – Janó diadalittas mosolya még a legsötétebb tájfun fellegeivel takart eget is beragyogta volna.
A főnök kicsit hátrébb lépett, és némi gyanakvással vizslatta a jóllakott kiscsoportoshoz hasonló mosollyal pöffeszkedő óriást.
- Mennyiért?
- Ezért e.- Azzal Janó óvatosan elővette a zsebéből a viharvert Vosztokot.
- Te agyatlan Isten átka. Eladtad azt a király sportkocsit ezért a szarért? Hé fiúk! Hozzátok csak a villanyozó készletet!
- Nézze csak főnök – Lépett Janó közelebb, de azonnal beleütközött két, hozzá hasonszőrűen koponyájukon szőrtelen gyilokgépbe, akik mögé ösztönszerűen behúzódott a főnök közeledésére. - Ne izéjjen má! Ezt figyuzza. – és próbálta az orra alá nyomni az ütött-kopott időmérő hátlapját. - Hatodik Lenin! Az Övé volt. Eztet hordta, amikor… na tudja, abban a híres izében.
- Mi vaaaaan? Hatodik Lenin. Az meg ki?
- Nem mindegy az Főnök? 12 millát ér. Megnézettem a Lakattal is. Tudja, aki ért az ilyen régi retkekhez. Aszonta eredeti. Lássa, bele is van vésve.
És tényleg, az óra hátlapján ott virított tétova, reszkető vonalakkal: V. I. LENIN.
- Adjad csak ide! Azt hiszem egy ilyen királyi micsoda illik hozzám. Na milyen?
- Főnök, mintha magára öntötték volna. Ha ebbe megy a tanácsba tutti lealázza azt a bunkó Szecskát. Annak nincs ilyenje. Láttam, mútkor is egy kamu Rolexszel virított. Hol van az ettől? Egy királyi vekkertől. Akkor mikor kapom meg a négy millát?
- Mi vaaaaaaaaan? - A főnök felbődült, mint a sebzett bika, amikor a lovas torreádor belemélyeszti a pikáját.- Milyen négy milla?
- Hát a jutalékom. – nyitotta óriásira Janó a szemeit. – Ami jár.
- Tudod mi jár neked? A szád… amíg be nem varratom. Itt van ötszáz rugó, meg kölcsönadom egy napra a varázsszájú Macát. Az rendben teszi az agyadat, meg a múltkori villanyozás nyomait. Na tünés…
- Tünés? De főnök én itt lakom.
Ezt már meg sem hallotta az aprócska ember. A kanapéra dobott egy köteg pénzt, majd ábrándos szemekkel elindult az ajtó felé. Már látta magát belépni a tanács ülésére, természetesen rövid ujjú ingben, hogy mindenki láthassa a szerzeményét, és a csodálkozó tekintetek tüzében végre elfoglalja méltó helyét a trónon, ahogy ők a Klánok Tanácsának Elnöke által bitorolt karosszéket hívták. Érezte, ahogy az óra ereje lassan terjed szét az ereiben, méltóságot kölcsönözve minden mozdulatának.
- Eljött az időm…. Végre

Pista bácsi kéjesen terpeszkedett el a verda hátsó ülésén. Mióta levágatták a tetejét, és elhelyezték az intézet kertjében nem hagyott volna ki egy napsütéses délutánt sem, hogy kiélvezhesse ezt a csodálatos érzést. Szinte érezte, hogy a szél beletép a hajába. Néha, amikor úgy sejtette, hogy egyedül van a kertben, még egy-egy kacérnak szánt mosolyt, vagy intést is megengedett magának. Száguldott képzeletének útjain. Végre megélhette legalább így fiatalkori titkos vágyait…. És még a protézisét sem kellett beáldoznia.

Vissza >>